Egy meleg nyári napon sétáltam a hajbeültetéssel foglalkozó intézmény felé, előszőr természeten csak azért, hogy felmérjék a helyzetemet és, hogy végre valaki szájából már hadd hallhassam: „Igen Norbi, visszakaphatja a haját”, vagy valami hasonlót. Dr. Sikos fogadott, elmondások és mások beszámolója alapján végre egy szakemberhez kerültem. A klinika meghitt környezetű volt, kellemes lágy zene lebegte be a levegőt, sosem felejtem el, a levegőben kellemes fenyő illat terjedt, az asszisztens hölgyek pedig mintha a Mennyországból érkeztek volna elém. Gondoltam is, ha jól sikerül a beültetés, akkor is vissza fogok járni ide, bár ezt nehezen tudtam volna megmagyarázni. Nahát igen, ilyen gondolatok voltak a fejemben akkor.

A felmérésen megállapították, hogy alkalmas vagyok a kezelésre és elég donorterület áll rendelkezésre ahhoz, hogy elérjük a kívánt célt. Zene volt a fülemnek, régen éreztem magam ilyen boldognak. Ezt az örömöt még az sem törte meg, hogy nem száz vagy kettő száz ezer forintról beszéltünk akkor, hanem igen is milliós tételekről. Kinek ne érne meg ennyit, hogy újra dús haja lehessen, főleg ha már megtehetitek? Nem érdekelt, mondtam, vágjunk bele! Pár hét elteltével újra egy meleg nyári reggelen találtam magam sétálva, a megváltás felé, és őszintén be kell vallanom valamit nektek, érdekes gondolat fordult meg a fejemben: vajon ezek után is fogok sapkát hordani? Mint egyeseknek a karóra nekem úgy a sapka vált nekem mindennapi kiegészítőmmé hozzám nőtt, megszerettem, de persze nem azt a látványt, ami alatta fogadott mikor levettem.

Pár óra múlva a „műtőasztalon” voltam várva a pillanatot, hogy mikor is kezdhetünk hozzá. Tudjátok, hogy mi az a graft? Nos én sem tudtam amíg fel nem világosítottak róla, a beültetés során a hajszálakat graftban számolják, egy graftban körülbelül 2-3 hajsznál található, nekem 13 000 magyarul ha jól számolom legalább 30 000 hajszál került a fejtetőmre pár óra alatt. Be kell vallanom nem volt a legkellemesebb érzés a folyamat, de igen a szépségért meg kell küzdeni, igen ez tartotta bennem a lelket. De ezt a tényt nem lehetett a „megérőség” mérlegére emelni mert, már – már mint a halálraítélt a megmaradt perceit, én úgy számoltam a még meglévő hajszálaimat. Egy dolog maradt már csak hátra, hátra dőlni és türelemmel lenni.

Engedni az újonnan beültetett kis hajszálacskákat nőni. Minden óra, főleg a kezdetekben, hárommal ért fel, már másnap úgy keltem fel, hogy igen igen, mintha már látnám az eredményt, minek ide fél év, pár hét múlva már a strandon leszek, mint George Clooney, egy üveg Martinivel. Sajnos míg másoknak igen, nekem ez a megoldás sem vállt be, a fejbőrőm kilökte a hajszálak javarészét, mint a jegy nélküli cigányasszonyt a BKV ellenőr a 7-es buszról. Ha kérdeznétek, nem az fájt, hogy mennyit kellett érte fizetnem, hanem az, hogy már megint adtam a „szarnak egy pofont”. Kész végállomás – ha már Bruce Willis – véget ért a remények autóútja, még nem adták át a végét, és talán az életemben nem is fogják. Ismét eltelt egy év, a sapka maradt, sok minden más nem, de ezt most nem részletezném.

Nem csalódott voltam, hanem dühös, nem az orvosra, nem magamra, nem a világra, nem istenre, nem tudom kire csak dühös. Újra beletörődtem, de az érzés megmaradt, és vágyakozássá vált, de kilátástalanul, egészen mostanáig, lehet, hogy megint a nagy semmiben reménykedem, na de nem leplezem le a következő rész folytatását.