Ahogyan azt már írtam 23 éves voltam amikor rászántam magam, hogy elmenjek egy bőrgyógyász szakorvoshoz, remélve azt, hogy gyógyírt tud nekem nyújtani problémámra. Előtte sokat olvastam az interneten, a hajhullás okairól és szembetűnt, hogy okozhatja bármely féle akár fertőző betegség is egész addig, hogy télen megfázhattak a hajhagymák amikor a frissen belőtt hajjal kimentem a mínusz fokokba.
De azért valljuk be őszintén, hogy ki nem ment volna már ki egy jól belőtt séróval a hidegbe, ahelyett, hogy elrontva a frizuráját sapkát vett volna fel. Vártam és reméltem már nagyon a megnyugtató szavakat, pár nap volt már csak hátra a dokiig. Amikor eljött a nap már borsodzott a hátam is attól, hogy mit tudhatok meg, milyen információkkal fogok lefeküdni nap végén. Rengeteg reménykedéssel -amit nem bírok eléggé hangsúlyozni- mentem be a rendelőbe, a hideg kellemetlen szagú váróból, már - már széles mosollyal, a legjobban bízva. Mint egy jónak induló filmben melynek a félénél felriadsz, hogy uramisten mégis mit nézek, ez még egy alacsony „Zs” kategóriás sorozatfilm epizódnak sem lenne jó, érkezett a hideg késdöfés a mellkasomba miután a doktor 5 perc és pár fejvakarás közepette, kijelentette, hogy a hajhullásom örökletes, genetikai alapú, és sajnos, mint oly sokszor azt kell mondania, hogy ebben Ő nekem nem tud segíteni, semmilyen, már jól bevált konvencionális úton.
Becsuktam a szemem és kiesett fél óra az életemből legalább, amikor már a villamoson találtam magam, bámulva ki a szerelvény koszos ablakain. Haza sem értem valamilyen indítatatástól vezérelve leszálltam a villamosról, elindultam az első cigarettát árusító bolt felé, és alig 10 perc elteltével már azon kaptam magam, hogy jó pár évnyi cigi mentés év után újra dohányzom, feltéve magamnak a mondatot: „Minek így élni”. Teltek múltak az évek, a hajam is kevesebb lett, a homlokom magassága meg már lassan indokoltá tette volna a magyar államnak, hogy napkollektorokat telepítsenek a megüresedett, felszabadult hatalmas területre. Azon kaptam magam, hogy mára már több sapka márkát ismerek, mint hajápolási terméket. Szépen lassan, de biztosan kezdtem beletőrödni abba, hogy nekem már sohasem lehet olyan hajkoronám mint bármely más jóképű színésznek, a mozik vásznáról.
De ezek után is őszintén be kell vallanom, hogy továbbra is irigykedve néztem ismerőseim, barátaim dús haját, akár a strandokon akár egy baráti beszélgetés közben. Irigykedve néztem azt is, hogy ők milyen gyönyörű, és kedves lányokkal tudnak felhőtlen beszélgetéseket kezdeményezni, nem törődve a számomra a világ legnagyobb problémájával, egy olyan háborúval melyet korunk jelen állása szerint nem nyerhetek meg. Persze helyzetem mások számára nem tűnt olyan nagy problémának, folyamatosan csak ezt hajtogatták: „Ne csináld már Norbi, olyan vagy így mint a Bruce Willis, vagy lehetsz még olyan, mint a Dwayne Jhonson”. Rosszalló szempillantások közepette gondoltam magamban, hogy igen, persze, valakinek lehet, hogy jól áll a kopaszság, tíz ezer esetből talán, ha egy az ilyen, nem mellesleg hozzátennem, hogy rajtuk sem a kopaszság fogja meg nézőket vagy a lányokat, de lehet, hogy tévedek, ezt döntse el mindenki saját maga.
Sok minden változott körülöttem a világban, de egy nem, a kopaszodásom, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy a kopaszságom. Gondoltam nézzük a jó oldalát, többet nem igazán kell már fodrászra költenem, ezen mosolyogtam magamban, de utána rögtön rám tört egy olyan szomorúság melyet leírni nem is tudok. Visszatérve, 23 éves korom óta eltelt 3 év már teljesen beletörődtem a valóságba, de érkezett egy lehetőség az életembe, egy rendkívül jól fizető állás, és amit mindenképpen megakartam még próbálni, ez a hajbeültetés volt. Innen fogom folytatni a történetemet legközelebb.
